Vacak napokon nemigen készül kép, mert lefoglal az ölelgetés, a mesélés és a monitor pittyegése. Eléggé ijesztő, mikor a számok egy szempillantás alatt megbolondulnak és 100ról meg 160ról hirtelen 72ra és 87re ugranak, az ember meg csak ül, szedi ki a lánya lábát a pólója alól és csak reméli, hogy a piros ET light lazult meg és nem a jó adatot küldi a gépnek, de ez persze ritkán van így. A negyedik kórházi hetünkön túl már megtanultam, hogy ilyenkor láb kiegyenesít, állkapocs felfeszít, hogy a száj szorosan záródjon és megpróbálni fel"rázni" a lányt, amilyen gyorsan csak lehet miközben fejben szuggerálni a számokat, hogy fel fel fel.

Ma háromtól fél nyolcig küzdüttünk a számokkal ketten, aztán hárman. Jah nem, egyedül (plusz nővérke) aztánén és Ark, mert Mimi csak aludt, nézelődött, evett és kakilt, rózsaszínen, ahogy szokott, és csak néha panaszkodott, miközben én az állkapcsát szorítottam, hogy az orrán keresztül adagolt extra oxigén ne a száján jöjjön ki, hanem a tüdejébe menjen. Mielőtt eljöttünk a doktorbácsi hallgatózott egyet és azt mondta, nem hall semmit. Fél órája még nem volt eredménye az esti röntgennek. Most ülünk és a fertőzés szó lebeg a fejünk felett.
---------------------
On rubbish days no pictures are taken really, I'm too busy cuddling, reading and checking the monitor. It's rather scary when the numbers go mad in a split second and instead of 100 and 160 it shows 72 and 87, and you just sit there, getting your daughter's foot out of your T-shirt hoping that it's only the red ET light got loose a bit sending the wrong data to the machine but of course this is rarely the case. After our fourth week in the hospital I learned to handle this: straighten her leg, push up her jaw to close her mouth properly and try to "shake" her up, as fast as you can while inside my had silently chanting: up up up please up.

Today we have been fighting the number from three to half eight, first the two then the three of us. Ah, no, it was only me, then me (and nurse) and Ark because Mimi was sleeping, observing, eating, pooing, all pink as always and only complained when I was holding her jaws tight so the extra oxygen from the tubes can get to her lungs instead of getting out via her mouth. Before we left the doctor said he can't hear anything wrong in there. Half an hour ago there was no result from the evening X-ray. Now we sit here and the word infection is hanging above us.