Nem igazán értem, hogy működik ez a kórházas dolog: ha bármikor kisebb visszaesés van (vagy legalábbis én azt látok), akkor még egy kicsit megtolják a helyzetet de mégiscsak jobb lesz. Mimi ugyebár gyógyszert kapott, kihagy a lélegzete és visszajön a kaja, az oxigénjét viszont levették 0.01-re és néha 0-án is van már. És úgy tűnik működik, szóval én ugyan nem kritizálom a dokikat.

Némi matek: 1400g (ennyinek kell lennie minimum, hogy átkerülhessen a zárt műanyag dobozból egy nyitott - fűtött - műanyag dobozba) - 1288g = 122g. Hajrá Mimi, tudod, mint a talajvíz!:)

A kórház fura hely amúgy, speckó kis világ, zárt tér saját időszámítással, ahova a szülők bekerülnek egy "normális" világból, mindannyian szokjuk a változékonyságot, a bizonytalanságot és próbálunk bízni a köröttünk lévő emberekben, hogy tudják a dolgukat és csinálják is, de bizony nővérke és nővérke között is van különbség, ahogy szülő és szülő között is.

Van akinek ez az első és az egész napját benn tölti, van akinek a harmadik-negyedik és akkor jön, mikor tud. Van aki sírva fakad a legkisebb problémánál is, a másiknak csak a szája lesz penge és hirtelen elhallgat. Az azonban közös, hogy a másik örömének mindenki örül, ha valaki hazamegy a szobából annak a szobatársak szülei (főképp anyukák) mosolygó sorfalat ülnek szerencsét kívánva, saját kis bébijükkel a kezükben/pólójuk alatt, mert minden egészségesen hazaküldött baba reményt ad a többieknek: ha a kis Mayának/Tommynak/Destinynek sikerült, akkor nekünk is fog.

És a szülői kávézóban időnként megjelenik egy doboz csoki vagy keksz, egy képeslappal és pár jó szóval együtt a távozóktól, tudván, hogy rossz napokon jó bemenni a kis konyhába, lerogyni a fotelba és mesterségesen endorfinszintet emelni.

----

I don't really get how does this hopsital thing works: if there is a bit of a set back (at least I see a bit of a set back) they push the extra mile and it gets better. Mimi wa son antibiotics, she misses some breaths sometime and not all the food stays down but her oxygen was lowered to 0.01, sometimes even at 0. It seems working though so I'm not criticising.

Some math: 1400g (she has to be this big minimum to get into a hot cot)- 1288g =122g. Go, Mimi, go!:)

Tha hospital is an odd place by the way, a small world in itself, closed up space with it's on time zone where the parents jsut get dropped in from a "normal" world and we all trying to get used to the volatility, the insecurity and we try to trust the people around us, that they know what are they doing and they do it as they should but there is a difference between nurses as there is between parents.

There is the type whose first child in there and they are spending all they in, while ones with two or three other kids come only when they can. There is the type who starts to cry at the smallest problem, the other only gets a thin mouth and goes suddenly very quiet. But there is one common thing: if someone is happy everyone is happy for them, if someone goes home the other parents (mostly moms) sit lines up in a row with their own tiny baby under their shirts/in their arms, smiling and wishing good luck, because each healthy baby sent home gives hope to the others: if little Maya/Tommy/Destiny can make it, we can make it too.

And in the parents' coffeeroom a box of chocolate or biscuit shows up with a card and some encouraging words from those who already left, knowing that on bad days it does help to go in the kitchen, slump in an armchair and raise your endorphine levels artificially.