A mai nővérke azt mondta, hogy ő nagyon szereti az olyan babákat, akiknek már ilyen korban személyiségük van. Miminek már van, de vannak napok, amikor úgy gondolom, hogy ellennék egy kevésbé hangos személyiséggel is. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis mizé hogyan tudja ekkorára tátani a száját és edzeni a tüdejét (persze akkor nem ilyen szorgalmas, mikor a véroxigénszintet kéne tartani). Ma kikerült a fűtött kiságyból, ohne fűtés a fokhagymagerezdnyi fenekek alatt - mindennek eredménye két extra réteget, plusz egy sapka (amit már most utál). A feladat ugyanaz: tartani a hőmérsékletet. (Vegyétek észre, hogy a rózsaszín hiányát a képen, ami ekkora méretben nem egyszerű teljesítmény, mivel Nagy-Britanniában a bébik szigorúan színkódolva vannak - rózsaszín és kék természetesen.

Más....a "Jó Anya" ösztönömet semmibe véve besétáltam a helyi DM szerű boltba (Boots) és vettem egy pár bimbóvédőt, hogy kipróbáljam vajon segít-e a szoptatással (köszönet egy régi iskolatársnak, Lucának).
És TADAMMMMMM, megy ez mint az ágybasz@rás kérem szépen. Mimi imádja, könnyű szopnia, akár 25 percig is elcsócsálgatja a műcicit minden probléma nélkül és aztán úgy álomba zuhan,  mint a sicc, a jellegzetes kis részeges mosollyal a mini száján. Amikor legelőször sikerült, majdnem elsírtam magam, az egyetlen ok, amiért nem, mert annyira meg vagyok fázva, hogy féltem, valaki esetleg rákérdez, hogy minden rendben van-e, hogy itt sírok és én csak valami összefüggéstelen blablával tudtam volna válaszolni, amiben dicsőítem az összes istent, a Világegyetemet és a Mindenséget.

Múlt héten a szoba nagyja hazament, az anyukájukkal együtt. Nem volt ez túl könnyű, kicsit elhagyatva érdeztem magam mivel az anyukák (és a babák) jó része ugyanúgy hetekig ebben a szobában táborozott. És noha a kórház néha kicsit túl sok, igenis segít az, hogy olyanokkal lehet megbeszélni a kakis pelenkákat és a hányásokat akik ugyanebben a cipőben lépkednek. Aztán elkezdtem a youtube-on koraszülöttszoptatós videókat nézegetni és ráakadtam egy képsorozatra egy 21 hetesen született babáról aki csak 20 percet élet, és a szülei ennek ellenére örültek neki, karba vették, nevet adtak neki és nagyon örültek, hogy találkozthattak a kis jövevénnyel. Ez volt az a pillanat, ahol kisírtam magamból az összes félelmet és gyászt, amit Mimivel elképzelt halálával kapcsolatban éreztem mióta megszületett -  és arra gondoltam, hogy milyen kicsinyes vagyok itt nyafogva a hazamentellel kapcsolatban: nekem lesz lehetőségem, hogy lássam a lányom felnőni, életében először fagyit enni, a hóban játszani, hülye fiók miatt sírni és főzni tanulni, noha mindez elég rosszul is alakulhatott volna. És azóta nem izgat, hogy egy hét, kettő vagy Karácsony lesz ebből.

Ennyi mára. Súly (tömeg) frissítés vasárnap:)

Today's nurse said she likes a baby with a character and Mimi surely got one but some days I think her character is a bit too loud. One wouldn't believe how such a small thing can open her mouth and exercise her lungs (except when it comes to keep the saturation up). She got out of the hot cot today, no more heating under those tiny bums  - this resulted two extra layers of clothing and a hat (which she hates). The task is the same: keeping her temperature.
(Note the lack of pink in the picture, which isn't easy at this size, since in Britain babies are strictly colour coded - pink and blue of course.

Waht else....against all my 'Good Mum' instincts I waltzed in Boots and bought a pair of nipple shields to try, maybe it will help with the breastfeeding (thanks to an old schoolmate's advice).
And TADAMMMM works like a charm. Mimi loves it, easy to suck, she can go on for 25 minutes without any problem and afterwards falls asleep with a drunk smile on her mini-face. When she did this the first time I almost cried, the only reason I didn't because I'm so down with a cold that was afraid that someone would ask me whether I'm OK, why am I crying and as a response I just would answer with an inconsistent ode, praising all gods, the Universe and Everything.

Lots of babies and mums went home last week, most of those were in the same room for ages so I felt a bit left behind. Although sometimes the hospital can be overwhelming it does help to discuss about dirty nappies and aspirations with others who are in the same boat. Then I started to watch youtube vids about breastfeeding preterm babies and found one vid made of photos about a 21 weeks old little baby who lived 20 mins only and her parents still praised her and held her, named her and were happy that they could meet her. At this point I broke into tears and cried out all the fears and grief I held in  since Mimi way born - thinking that how petty am I here whining about not coming home yet: I will have a chance to see Mimi growing up, eating ice cream the first time, playing in the snow, crying over stupid boys and learning to cook while all this could have gone very much pear shaped. Since then I don't care anymore whether it's a week, two or Christmas.

That's all folks. Weight update on Sunday:)